A Lydia nénik lélektana 1. rész

Idén is meg akarlak ajándékozni benneteket a Roses Revolution Day alkalmából. Azokat a bátrakat, akik vissza mernek menni abba a kórházba, ahol bántalmazták őket, hogy elmondják fájdalmukat. Azokat, akik már felismerték, hogy méltatlanul bántak velük és a kisbabájukkal, de képtelenek még visszamenni, inkább levélben írják meg. Azokat, akik még nem értik mi volt a baj, csak fáj, nem múlik, nem lehet semmi mást csinálni vagy ha egy kis időre mégis, akkor egyszer csak egy szóra, egy képre, egy szagra ott van minden megint, olyan elevenen, ahogy akkor amikor megtörtént. És mindenkit, aki nem tagadja, hogy a szülészeti erőszak Magyarországon mindennapos jelenség.
Sokan elmondták már, hogy a szülészeti erőszak rendszerszintű bántalmazás, hogy nem az egyes emberek gonoszságán múlik (persze az jelentősen ronthat rajta), hanem az alapokba van ágyazva a hiba. Nem lehet jó vége, ha egy egészséges, természetes folyamatot betegségként kezelünk. Ha a legkevésbé annak a szava számít, aki szül, mert ő van ismeretlen helyen, "szakemberek" között, kiszolgáltatva, jóformán beleszólás nélkül. A születendő még ennyit sem számít. Már az indulásnál sem hiszik el, hogy tudja mit csinál. Mindenki csak minél hamarabb, minél gyorsabban véget akar vetni a "szenvedésnek", senki sem törődik vele, hogy neki még időre lenne szüksége a tüdőérleléshez, a beilleszkedéshez, az elhatározáshoz.
Arról is sokat volt már szó, hogy ezt a rossz rendszert a "hálás" nők tartják fent, akik azért is fizetnek, ha bántják őket, akik a rossz statisztikák ellenére is hisznek a csodában, akik maguk előtt is tagadják a fájdalmukat és befogják annak is a száját, aki panaszkodni mer, mert többet remélt a szüléstől, mint a puszta túlélést.
De eddig meglepően kevés szó esett azokról a nőkről, akik a szülő nő oldalán kellene álljanak, de gyakran a verbális és testi bántalmazás konkrét kivitelezői. A szülésznők lennének azok a bölcs nők (sage femme), akik tapasztalatukkal, tudásukkal, empátiájukkal, "anyáskodásukkal" gondoskodnának a vajúdó és szülő nőről, hogy ő az oxitocinon szárnyalva élete egyik legnagyobb teljesítményét nyújthassa, ennek minden csodás eredményével. Hogy lehet, hogy ehelyett a legtöbb szülőszobán ők a konkrét csonkolók, szedálók és az újszülött első idekinti bántalmazói?
Nézem A szolgálólány meséjét és nem tudok nem párhuzamot vonni. Van egy patriarchális rendszer, amiben a szülni képes nők vannak legalul és bár a rendszer kitalálói, irányítói, haszonélvezői férfiak, a konkrét kivitelezői, a legszemetebb dolgok számonkérői, ellenőrzői és a bűntetők nők, a Nénik. Nem véletlen, hogy ebben a rendszerben ők a szülésznők is. Hogyan lett ez, hogy a férfiak rá tudtak venni minket, hogy bántsuk egymást, az ő kezük meg tiszta maradjon? Tényleg csak a pénzről szól ez? Hogy a részesedésük a hálapénzből ezzel van meg?
A sorozat akar magyarázatot adni erre, hogy hogyan lett Lydia néni ilyen kegyetlen. A két összetevő a hasonlóan nehéz sors és a kielégületlen szeretethiány. Ehhez már csak egy kis hatalmat kell adni és máris kész a veszélyes egyveleg.
A nők kultúránként vagy egyedül vagy szinte mindig női kísérőkkel szültek. Mikor kezdődött a nőkkel levő nők (midwife) árulása? Biztos vagyok benne, hogy a gátmetszést először a férfi orvosok végezték, viszont ma már szinte mindenhol a szülésznők. Miért került át az olló a szülésznők kezébe ehhez az évente több tízezerszer felelslegesen elvégzett nőcsonkításhoz? Tényleg a szülésznők az orvosokhoz képest alárendelt státusza a magyarázat vagy hogy nekik is volt, ezért másoknak se legyen jobb náluk, mert különben el kellene gondolkodniuk a saját szenvedésük értelmén? Vagy lehet, hogy az egyre több császármetszéssel szülő szülésznő már maga sem hisz abban, hogy a hüvelyi szülés lehetséges? Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a császármetszéssel szült szülésznők, mennyire türelmesek egy hüvelyi szülésnél és a gátmetszéssel szült szülésznők milyen gyakran nyúlnak az ollóhoz.
De még ennél is jobban érdekel, hogy mi történne, ha holnaptól abbahagynák az értelmetlen kaszabolást. Ha egyszerűen visszadobnák a labdát az orvosoknak és soha többet nem csinálnának gátmetszést az orvosok kedvéért. Hiszen tudjuk, hogy a gátmetszésnek csak egy valódi indikációja van: ha a kitolási szakban a kisbaba nincsen jól és sürgősen kint kell lennie. Mi lenne, ha minden más esetben egyszerűen nem lennének hajlandóak gátmetszést csinálni az evidencián alapuló orvoslás nevében? Mi lenne, ha megint a nők oldalára állnának, ahol a helyük van? Itt van a nap, amikor el lehet kezdeni.

​

Én is voltam Lydia néni. 2. rész
Magyarországon csak egyféle szülésznő képzés van, ami ugyan 2005 óta Eu-kompatibilis és a leírás szerint élettani szülés önálló vezetésére alkalmassá tesz, a gyakorlatban mégis arról szól, hogy az elméleti részben az orvosoknak készült könyvekből tanulunk, hiszen csak akkor tudjuk őket jól kiszolgálni, ha értjük, hogy ők mit miért csinálnak, de a gyakorlati képzésben a létező magyar rendszerben a valóságot kapjuk a képünkbe. A valóság pedig az, hogy a magyar kórházakban még arra sincsen jogosultsága a szülésznőknek, amit nap mint nap csinálnak (gyógyszerelés), a gyakorlati képzésben pedig SENKI nem tudja megszerezni az előírt mennyíségű gyakorlatot, mert a hálapénz rendszere

és az elkenő kommunikáció lehetetlenné teszi a képzést, cserébe az orvosok szemet hunynak afelett, hogy csak a papíron létező készségekkel kerülnek ki szülésznők a képzésből. Jó lesz az majd nekik "valamire", hogy szívességet tettek a leendő fiatal szülésznőknek, akik majd az osztályukon fognak dolgozni. (Tényleg csak zárójelben, de nem tudom megállni: irtó kiváncsi vagyok eléri-e valaha a #metoo kampány a magyar egészségügyet és a katonaságot, mert ugye nem gondolhatjuk komolyan, hogy ilyen durva hatalommal élő helyeken nincsen visszaélés...) Szóval ez a rendszer sorozatban termeli a pályaelhagyókat, a külföldre menőket vagy az itthoni rendszerbe láthatatlanul belesimulni vágyókat, akik csak azon imádkoznak titokban, hogy le ne bukjanak azon, hogy nem szerezték meg a képzésben a szükséges gyakorlati készségeket. Csak külföldi képzéseket látva értettem meg, hogy nem az az egyetlen út, hogy valamit megtanulok elméletben, aztán kiszolgáltatott pácienseken begyakorlom. Hogy léteznek olyan módszerek, makettek, modellek, amiken olyan jól be lehet gyakorolni a fogásokat, hogy nem az élő embereken kell kísérletezni, hogy az elméleti alapokon a gyakorlatban is működik-e a tudásunk. Hogy az ember nem is tudja, hogy miért imádkozzon jobban, hogy végre hozzájusson a gyakorlási lehetőséghez vagy hogy jaj csak ne az általa végzett első vagy második gátmetszés repedjen egészen a végbélig. Szörnyű dolgok ezek.
A mai napig nem tudok könnyek nélkül azokra a nőkre gondolni, akiknek értelmetlenül vágtam át a gátját a szülésznői képzésem részeként, csak hogy gyakorolhassak. Borzasztóan sajnálom, szégyellem és megkövetem azokat a nőket, akik semmit sem vétettek, csak éppen egy gyakorló szülésznőbe botlottak, belém, aki habár tudta, hogy képesek lennének megszülni gátmetszés nélkül, mégis elvégezte rajtuk ezt a csonkítást. Ezzel cinkossá váltam, bűnössé és ha nem eleve más alapokkal érkeztem volna ebbe a képzésbe, talán sosem tudtam volna másképpen csinálni.
Múlt éjszaka, amikor egy hosszabb kitolási szakban, megint közelről láttam, ahogy miliméterről miliméterrel alakítja a baba feje a gátat, amit meleg kávéval borogattam és teljesen sértetlen maradt, egyszerre voltam hálás a sok gátért, amit azóta megóvtam az ollótól és facsarodott bele a szívem a jóvátehetlenségébe azoknak a gátmetszéseknek, amiket a képzésem alatt végeztem. Tudom, hogy akkor sem törlődik ez ki, ha ezerszer annyi gátat óvok meg, mégis ezt kell tennem.