És akkor bejelentették, hogy ... lép a színpadra, az én gyomrom meg automatikusan összeugrott a név hallatán, ahogy több mint 15 éve minden alkalommal, ha meghallottam a nevét. Nem volt ez olyan sokszor, mert egyrészt nagyon külön világban élünk, másrészt meg kerültem is rendesen. Persze a válasz is jött belüről automatikusan, hiszen volt elég idő, hogy ezt is kifejlesszem, hogy ő úgysem emlékszik, ezért nem számít ez. Csak az a baj, hogy nekem számít. Van nekem egy ilyen átkozott szuperképességem, hogy sok-sok év távlatából is fel tudok idézni egy érzést egészen a zsigereim mélyéig, hajszálpontosan ugyanúgy mint amikor megtörtént és ezen az úton pillanatokon belül tökéletesen vissza tudom hozni azt a beégett pillanatot, ha jó, ha rossz, akárhányszor, egy életen át. Mint abban a filmben, ahol a főhős minden reggel ugyanarra a napra ébred.Hát nekem elég csak ez a név és azonnal ott találom magam, abban a kopott, rideg vizsgálóban, érzem a műanyag kancsó tapintását a kezemben, de még a Neomagnol szagát is érzem, ahogy lassan száll fel a kancsóban lévő langyos vízből. Persze nem ő volt az egyetlen. Sokakkal voltam abban a vizsgálóban kettesben, de mivel az ő nevét ismertem, ő maradt meg, míg a többiek névtelenül maradtak. Meg azért is ő maradt meg, mert tőle két dolgot is tanultam. Egyrészt azt, hogy mindegy, hogy az embernek olyan neve van, amivel színpadokra szólíthatják vagy nem és Magyarországon nyílván ennek megfelelően kellően vastag pénztárcája is, ez nem védi meg attól, hogy a patriarchális társadalom csúcsszupermenjei, az anyát és gyermekét napi szinten megmentők, szétbarmolják a lágyrészeit a "nagyobb jó szent érdekében". Másrészt azt tanultam tőle, hogy ebben a helyzetben lehetek én előzékeny, aki - még mielőtt ő meztelenül a kengyelben szétteszi előttem a lábát - bemutatkozik, elmondja, hogy mi fog történni és miért, aztán löttyenthetek én először egy kicsit és megkérdezhetem utána, hogy nem volt-e túl hideg vagy túl meleg, mindez semmit sem számít. Mondhatni csak tejszínhab a szarkupacon. Azóta a gátkezelés már kiment a divatból, legalábbis a jobb kórházakban. A gátmetszés viszont nem tűnt el ugyanilyen mértékben, hiába WHO-s tiltólista, evidencia alapú orvoslás, nők millióinak tapasztalata. Akkor ott a gyomromat összerántotta a szégyen, hogy cinkosa vagyok a csonkításnak, hogy nem csak hogy nem tudtam őt ettől megmenteni, ahogy Magyarországon minden évben nők tízezreit nem tudom a felesleges gátmetszéstől megmenteni, hiába írok, adok elő, csinálok podcastokat stb., de most még itt van ez a megalázó és hasznavehetetlen kezelés is. Ha visszapörgethetném az időt, ma ezt mondanám neki a neomagnolos víz helyett:"Nagyon sajnálom, ami magával történt és szeretnék ennek az elavult, férfiközpontú, nőellenes szülészeti gyakorlatnak a nevében bocsánatot kérni, mert egy pillanatig se higgye el, hogy a teste nem lenne alkalmas megszülni egy gyermeket külső segítség nélkül, anélkül, hogy mint egy barbár beavátási rítus, ne okoznának maradandó károsodást a legintimebb testrészén. Kérem, ne vetkőzzön le, mert ennek a neomagnolos lemosásnak nincsen semmi értelme. Menjen inkább most azonnal haza és otthon mossa ki a kádat és vegyen benne egy nagyon sós, gyógynövényes (medveszőlő, körömvirág, feketenadálytő, pásztortáska) fürdőt, aztán kenje be a sebet erős körömvirág kenőccsel, a betétre pedig kenjen pálmaolajat és cserélje óránként. Tegyen a vécé mellé egy flakonba árnikás vizet vagy egy csepp levendulás, rózsás vizet és minden használat után azzal öblitse le a sebet"... De nem mondtam ezt akkor se neki, se a névtelen többieknek, ezért aztán ha a színpadra szólítják és meghallom a nevét...