Halottak napja közeledik, ráadásul apukám halálának 10. évfordulója is a napokban volt, nem csoda, hogy sokat jár a fejemben. Nem voltunk közel egymáshoz, sok esélyt nem is kaptunk rá. Sőt, mondhatnám nem is igen volt kiváncsi rám. Abban a poroszos hitvilágban élte le az egész életét, hogy neki - mint köztudottan okos embernek - kell engem kioktatnia a világ dolgairól, nem igen volt kiváncsi arra, amit én gondolok a világról. Márpedig én gondoltam valamit és ezzel rendre "kihúztam a gyufát". De semmivel sem tudtam annyira kiborítani, mint amikor az otthonszülés mellett döntöttünk már az első gyerekünknél. Természetesen mindent megpróbált, hogy lebeszéljen minket, még a 3. gyereknél is komoly erőfeszítéseket tett ez ügyben. Közben pedig elég komoly önpusztítást végzett, belülről azért nagyon romboló lehet ilyen patriarchális despotának lenni. Így aztán a 70. születésnapja előtt már kiderült, súlyosan beteg, valószínűleg nincsen neki sok hátra. Ezek az utolsó hónapok aztán lázas kapkodásban teltek, vizsgálat vizsgálatot követett, beavatkozás beavatkozást. Meglepődtem rajta, hogy apukám a halál közelségétől sem enyhül meg, sőt, talán még fontosabbnak tartja, hogy "okosságait" rám eröltesse, így már szinte reménytelenül üldögéltem vele a napfényes teraszon és akkor megtörtént a CSODA! Arról mesélt nekem, hogy a sok vizsgálat közül, amit elvégeztek rajta, messze a legfájdalmasabb a tüdőtükrözés volt, amit éber állapotban végeztek nála. Egy csövet dugtak le a légutakba, aminek a végén még egy szonda is volt. Teljesen ellenkezve a természetes folyamattal, ami beindul, amint valami idegentest a légutunkba kerül, neki nem csak, hogy nem volt szabad kiköhögni a csövet, de együtt kellett volna tudnia működni a cső lehelyezőjével, mert akkor kevesebb fájdalommal jár a procedúra. Azt mesélte, hogy nem volt ezzel tapasztalata, nem tudta milyen lesz és nem is nagyon mondtak neki előre semmit, hiába kérdezett. Aztán mikor már a cső a torkában volt, nem tudott beszélni, pedig akkor rájött valamire, de hiába mutogatott (leszíjazták), hiába próbálta csővel a torkában elmondani, amire rájött,már nem figyeltek rá. Csak meg akarták csinálni a vizsgálatot, minél hamarabb, MERT AZT GONDOLTÁK: MINÉL HAMARABB VÉGE VAN, ANNÁL JOBB A BETEGNEK! Pedig apukám ott a vizsgálat közben megérezte, hogy ha minden alkalommal mielőtt a csövet mélyebbre nyomják, adnának neki egy kis időt arra, hogy összeszedje magát, sokkal kevésbé érezné kiszolgáltatva magát, kevésbé félne és a kevesebb félelem, kevesebb fájdalomhoz vezetne. Akkor felcsillant a szemem és azt mondtam neki:"én pont ezért szültem otthon! Mert a szülésben sem az a jó, ha az ember minél gyorsabban túl van rajta, hanem az, ha hagyják a saját tempójában megtörténni!" És akkor életemben először (és sajnos utoljóra is) azt láttam apukám szemében, hogy megértett valamit belőlem, valami lényegeset. Hogy átérzett valamit, amire sosem gondolt előtte. Hogy végre egy pillanatra egy nevezőn vagyunk. Az a pillanat elmúlt, apukám is elmúlt, de még mindig nem érti sok (különösen férfi) orvos, hogy nem az a jó szülés, amin gyorsan túl vagyunk. Hogy az amit ő hosszú szenvedésnek lát, az egy nő transzformáló útja az anyasághoz, amiből erősebben jön ki, ha sikeresen megküzdött vele és egy életre sebeket szerezhet, ha - akár jó szándékból - elveszik tőle az ehhez szükséges időt. Nem csak az a lényeg, hogy a gyerek és az anya fizikailag egészésges legyen a végén, ez csak az alap. A lényeg az, hogy megerősítő módon jutnak-e oda vagy leszedálva, lenyomva, megcsonkítva, megerőszakolva. Mert ilyen módon az egészség csak látszólagos, de nem valós.
Ma már tudom, hogy a torkunk és a nők hüvelye/méhe nagyon hasonlít egymáshoz, ezért apukám nem is juthatott volna közelebb ehhez az érzéshez férfiként, mint így. Az összes sürgető, egy óra 1 centi tágulást követelő, az átmeneti szakot nem ismerő, tolófájás nélkül nyomató orvosnak írjuk fel terápiás célzattal?